Zene: Danny Elfman, Rufus Wainwright
Bemutató: 2007. március 30
Magyar bemutató: 2007. április 5
Rendező: Stephen J. Anderson
Producer: Dorothy McKim
Gyártó: Walt Disney Pictures
Játékidő: 1óra 41 perc
Folytatás: -
Kapcsolódó művek: Minecraft (videójáték)
Könyv: -
RÁHANGOLÓDÁS:
A család a gyermek életének első és legfontosabb közege, ahol megtanul szeretni, bízni, kötődni és eligazodni a világban. Egy stabil, szeretetteljes családi háttér biztonságot, érzelmi támaszt és iránymutatást ad, megalapozva az önbecsülést és a jövőbeli kapcsolatokat. A család nemcsak a gyerek első tanítója, hanem menedéke is a nehézségek idején – olyan közeg, ahol elfogadásra, támogatásra és feltétel nélküli szeretetre lel. Meghatározó mintákat ad viselkedésre, értékrendre és emberi kapcsolatokra, így egy egész életre kihatással lehet arra, milyen felnőtté válik valaki.
KRITIKA:
A főszereplő, Lewis egy aranyos és alapvetően szerethető karakter, aki jól képviseli a gyerekek világát: a vágyait, dilemmáit és a szorongásait, különösen a család iránti sóvárgását. Érthető és átélhető a belső motivációja, hiszen végig az vezérli, hogy végre tartozhasson valahová. Ugyanakkor van egy pont, ahol számomra kissé hiteltelenné válik: az a túlzott elkötelezettség, ahogy éjszakákon át képes pihenés nélkül dolgozni. Bár értem, hogy a történet szempontjából ez a "zseni gyerek" attitűd indokolt lehet, a valóságban még egy ilyen lelkes kis feltalálón is meglátszana az alváshiány – főleg, ha a szobatársa már fáradt, ő pedig még mindig pörög. Ez egy kicsit kizökkentett. Ennek ellenére Lewis karaktere jól hozza a gyermeki elhivatottságot, a néha hisztis, néha elvakult, de mindig reménykedő hozzáállást, ami különösen fontossá teszi az ő szemszögéből a család kérdését. A történet során nemcsak tapasztal, de tanul is – nemcsak azt, hogyan kell elengedni, hanem azt is, hogyan lehet elfogadni a jövőt. A lezárás pedig szép ívet ad neki: nem egyszerűen megszerez egy családot, hanem a saját tudása, kíváncsisága és nyitottsága révén talál rá arra a közegre, ahol igazán önmaga lehet.
A mellékszereplők közül hármat emelnék ki, akik valamilyen formában mély nyomot hagytak bennem – pozitív vagy negatív értelemben. Az első Kemény Kalapos úr, vagyis Goob, azaz Michael "Goob" Yagoobian, aki gyermekkorában még egy kedves, segítőkész kisfiúként jelenik meg, ám egyetlen kudarc hatására teljesen más irányba fordul az élete. Bevallom, ez a karakterváltás nekem túl hirtelen és túl drasztikus: nehezen tudom elképzelni, hogy valakit ennyire áthat a gyűlölet, hogy élete minden percét a bosszú tölti ki, pusztán azért, mert elveszített egy baseballmeccset, és nem kapott kellő támogatást. Bár érzékelhető a mögöttes érzelmi fájdalom, a fordulat így is aránytalannak érződik. A másik fontos mellékszereplő Wilbur, Lewis jövőbeli fia, aki egyrészt kulcsszereplő az időutazós szálban, másrészt egy meglehetősen ellentmondásos figura. Számomra inkább idegesítő volt, mint szerethető. Főleg az zavart benne, hogy egy ilyen horderejű ügyet – amikor az időgép ellopásáról van szó – képes titokban tartani a szülei előtt. Egy gyerek ilyen helyzetben jó eséllyel elsőként a felnőttekhez fordulna, már csak a felelősség súlya miatt is. Bár persze értem, hogy ha ezt tenné, nem lenne mese – de ettől még számomra nehezen hihető a viselkedése. Végül pedig jöjjön a karakter, akit viszont egyszerűen imádtam: Franny, Wilbur anyukája, Lewis jövőbeli felesége. Gyerekként ugyan kifejezetten idegesítő volt számomra, de felnőttként, anyaként abszolút elnyerte a szimpátiámat. Laza, humoros, érett, és nagyon jól érzi, mikor kell fellépnie vagy éppen visszalépnie.
A látvány és az animáció tekintetében A Robinson család titka meglehetősen vegyes benyomást kelt. A film 2007-ben jelent meg – tehát már egy olyan korszakban, amikor bőven akadtak technikailag kifinomultabb animációs mesék –, ehhez képest az összkép kifejezetten elnagyoltnak, sőt, néhol összecsapottnak hat. A karaktermodellek egyszerűek, a mozgás sokszor darabos, és úgy tűnik, mintha a készítők nem fektettek volna kellő energiát a részletek kidolgozásába. A vizuális világ tehát messze nem kiemelkedő, és érződik, hogy itt bizony spóroltak az animáció minőségén. Ezzel szemben a színhasználat meglepően jól működik: a történet érzelmi ívéhez igazodva változik a hangulat is, amit a színek dinamikája remekül alátámaszt. A vidám, lendületes jelenetekben harsány, élénk tónusok dominálnak, míg a komorabb, érzelmileg nehezebb pillanatoknál sötétebb, tompább árnyalatok veszik át a főszerepet. Ez a tudatos színkezelés nagyban hozzájárul a hangulatteremtéshez, még akkor is, ha maga az animáció technikailag nem állja meg maradéktalanul a helyét.
A zene szempontjából a film korrektül teljesít: a dallamok kellemesek, jól illeszkednek az egyes jelenetekhez, és hangulatilag támogatják a történet ívét. Ugyanakkor egyik betétdal vagy zenei motívum sem hagy igazán mély nyomot – hiányzik belőlük az a fajta erő vagy karakter, amitől egy mesezene időtállóvá vagy ikonikussá válik. Bár a hangzásvilág összességében szép, és nem zavaró, mégsem tudnék egyetlen igazán emlékezetes dallamot sem kiemelni belőle.
A mese üzenete és tanulsága első ránézésre viszonylag egyértelmű: „Csak menj tovább előre!” – ezt a mondatot a film nemcsak kimondja, de többszörösen alá is húzza. Azt sugallja, hogy a hibák, kudarcok ellenére is érdemes kitartani, mert a jövő formálható, és a fejlődés kulcsa a cselekvésben rejlik. Ugyanakkor maga a történet ezt nem mindig következetesen tükrözi vissza. A hangsúly gyakran inkább a család fontosságára és az emberi kapcsolatok súlyára terelődik: arra, hogyan hatunk egymás életére, és milyen következményei lehetnek annak, ha valakit figyelmen kívül hagyunk vagy nem értékelünk időben. Az időutazásos cselekményszál pedig – bár izgalmas – meglehetősen kaotikussá teszi a narratívát, főleg fiatalabb nézők számára. Túl sok a szereplő, túl gyorsan változnak a jelenetek, és a családfa kibogozása – ki kinek a kije, hogyan függ össze a jelen a jövővel – könnyen elveszi a fókuszt a fő mondanivalóról. Elképzelhető, hogy ez a zsúfoltság szándékos volt, hogy érzékeltessék: Lewis, aki egykor teljesen egyedül volt, végül egy hatalmas és szerető család közepén találja magát. Mégis, a kivitelezés helyenként túl sokat akar markolni, és ez nehézzé teszi a tanulságok befogadását – különösen kisebb gyerekeknek, akik könnyen összezavarodhatnak abban, hogy mi is a történet valódi íve, és ki miért lett azzá, aki.
Szerintem A Robinson család titka egy aranyos, szerethető animációs film, de mindenképp azoknak ajánlanám, akik már egy kicsit idősebbek – legalább 12 éves kortól felfelé. A történet bonyolultsága, a sok szereplő, az időutazás okozta kavarodás, illetve a nem mindig egyértelmű tanulság miatt a kisebbek könnyen elveszhetnek a részletekben. A mese több fontos témát is érint – család, kapcsolatok, kudarc és fejlődés –, de ezek nem mindig tisztán körvonalazódnak, így felnőtt fejjel könnyebb értelmezni a mélyebb rétegeit. Bár az animáció – ahogy már korábban említettem – kifejezetten elnagyolt és technikailag gyenge, a történet izgalmas, és a fordulatok, még ha kiszámíthatóak is néha, kellemes meglepetést tudnak okozni. Azoknak, akik szeretik a meséket és a kicsit kaotikus, de kreatív világépítést, ez a film egy kihagyhatatlan darab lehet. Különösen azoknak a gyerekeknek (vagy felnőtteknek), akik fogékonyak a fiúközpontú kalandokra, időutazásra és családi tematikára – mert ez bizony egy tipikusan „fiús mese”, fiús főszereplőkkel, de persze nyitott lányoknak is szólhat.
TÖRTÉNET:
SPOILERES! 2007-ben Lewis, egy 12 éves árva fiú és lelkes feltaláló szeretne örökbefogadásra találni, de élénk természete és rosszul működő találmányai elriasztják az örökbe fogadni szándékozókat. Egy „Emlékszkenner” nevű találmány segítségével próbálja megtalálni az édesanyját, aki csecsemőként hagyta őt az árvaházban. Egy iskolai tudományos vásáron találkozik Wilbur Robinsonnal, aki azt állítja, hogy a jövőből jött, és figyelmezteti őt a "Keménykalapos úrra" (Goob) és a gonosz robotkalapra (Doris), akik el akarják lopni az Emlékszkennert.
Wilbur elviszi Lewist a jövőbe (2037-be), ahol megismeri Wilbur különc, de szeretetteljes családját, a Robinsonokat. A jövőben kiderül, hogy Lewis maga lesz Wilbur apja, és hogy a gonosz Keménykalapos úr nem más, mint Lewis jelenlegi szobatársa, Goob, aki haragot táplál Lewis iránt egy múltbéli sérelem miatt. Doris, a gonosz kalap, valójában egy elvetett találmány, amely most a világ meghódítására tör.
Lewis végül legyőzi Doris-t azzal, hogy megfogadja: soha nem fogja feltalálni őt, ezzel eltüntetve a gonosz jövőt. Visszatérve saját idejébe újra bemutatja az Emlékszkennert, ezúttal sikeresen, és örökbefogadják. Megerősödve a Robinson család mottójával – „Csak menj tovább előre!” – megkezdi feltalálói karrierjét és új életét.,
Felhasznált oldalak:
Snitt, Wikipédia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése