Cím: Garfield
Eredeti cím: The Garfield Movie
Rendező: Mark Dindal
Író: Jim Davis
Szereplők:
Chris Pratt - Garfield (hang)
Samuel L. Jackson - Vic (hang)
Brett Goldstein - Roland (hang)
Zene: John Debney
Műfaj: snimáció, kaland
Bemutató: 2024. május 24.
Magyar bemutató: 2024. május 30.
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Gyártó: Columbia Pictures
Játékidő: 1 óra 41 perc
Korhatár: 12
Előző: -
Folytatás: -
Könyv: -
Kapcsolódó művek: Garfield képregény
RÁHANGOLÓDÁS
A világ néha olyan kényelmesnek és kiszámíthatónak tűnik, mintha semmi sem szakíthatná meg a mindennapok megszokott ritmusát. Aztán egyetlen éjszaka, egyetlen váratlan pillanat képes mindent felkavarni, és hirtelen ott találjuk magunkat egy olyan úton, amelyre sosem készültünk. Az ismeretlen helyzetek, különös találkozások és rég elfeledett érzések néha épp akkor törnek felszínre, amikor legkevésbé számítunk rá, és akaratlanul is szembesítenek azzal, kik vagyunk valójában és kikhez tartozunk. Mikor derül ki igazán, hogy mit jelent a család, és vajon kit nevezhetünk annak?
"Aaah, cheddar! A harminc legkedvencebb sajtom egyike!"
TÖRTÉNET
"Csak ketten nem használunk kaszkadőrt. Én és Tom Cruise."
Garfield, a kényelmes és túlsúlyos narancssárga kandúr jól megszokott, lustálkodással teli életét éli gazdájával, Johnnyval és hűséges kutya barátjával, Ubullal. Egy éjjeli nassolás közben azonban váratlanul felfordul az addigi nyugalom: két eb, a mogorva Roland és a nyugtalan Nolan elrabolja Garfieldot és Ubult, majd egy elhagyatott plázába hurcolják őket. Itt bukkan fel a múlt egyik árnya, Garfield régen látott apja, Vic, akit Garfield azzal a sérelemmel fogad, hogy kölyökkorában magára hagyta. A találkozás azonban nem idilli, mert egy hófehér, bosszúra szomjazó perzsa macska, Jinx is feltűnik, régi sérelmeket feltépve és egy veszélyes alkut ajánlva: Garfieldnak, Ubulnak és Vicnek hatalmas mennyiségű tejet kell ellopniuk egy farmról, különben Jinx éveken át dédelgetett bosszúja rajtuk csattan.
"És így fogadtam örökbe Jont."
Garfield gazdája rájön, hogy kedvencei eltűntek, és tehetetlenül próbál segítséget találni. Eközben Garfield, Ubul és Vic egy tehervonatra kapaszkodva vágnak neki a Lactose Farms nevű vidéki tejfarmnak, amelyet modern biztonsági rendszerek védenek. Útjuk során Vic újra és újra próbál közeledni a fiához, de Garfield bizalmatlanul tartja a távolságot. A farmhoz érve találkoznak Ottóval, a nagy szívű, ám száműzött szarvasmarhával, aki eltűnt kedvesét, Ethelt szeretné visszakapni. A társaság alkut köt vele, és miközben a betörést tervezgetik, a felszínre törnek a régóta lappangó konfliktusok Garfield és Vic között. Közben Jinx sem tétlen: minden lépésüket figyelteti, és amikor módja nyílik rá, rájuk húzza az állatvédelmi hatóságot, hogy a harcot esélytelenül kezdjék meg.
A Spoilerért nyisd ki
A farmra ugyan sikerül bejutniuk, de Marge Malone, az állatfelügyelő elfogja Garfieldot és Ubult, Vic pedig bűntudattal ugyan, de hátrahagyja őket, hogy teljesítse Jinx követelését. A macskák és kutyák útja végül a sintértelepre vezet, ahol Garfield rádöbben: apja sosem hagyta el, csupán távolról vigyázott rá: életének minden fontos pontján ott volt, még ha ő nem is látta. A felismerés arra ösztönzi, hogy újra útnak induljon, immár azért, hogy megmentse azt, akiről azt hitte, gyűlöli. A végső összecsapás a kanyon peremén zajlik, ahol Jinx már Vic életére tör, de Garfield, Ubul, Ottó és még Rolandék is beavatkoznak. A káoszban a hídon zajló küzdelem mindenkit a mélybe sodor, ám Ottó utolsó pillanatos mentése és Ubul trükkös előkészületei mindannyiuk életét megóvják. A csapat végül diadalmasan visszatér a farmra, Ethel kiszabadul, Jinx pedig rabszolgasága helyett közmunkára kényszerül. Roland és Nolan jó útra térnek, Marge mellé állnak, és amikor Garfield hazatér Jonhoz, ott már nemcsak régi családja várja: Vic is beköltözik hozzájuk, lezárva a hosszú, fájdalmas múltat, és valódi apaként foglalja el helyét Garfield életében.
"Ó, előre is elnézést kérek. Amit most enni fogtok látni, az nem lesz szép látvány. És ha fiatal gyerekeitek vannak, most lenne jó alkalom kiküldeni őket a szobából."
KRITIKA
Mi ez a film, és miért pont ezt választotta?
A The Garfield Movie egy 2024-es amerikai CGI-animációs kaland-vígjáték, amely Jim Davis világszerte ismert képregényfiguráját, Garfieldot hozza vissza mozivászonra. A film a több évtizedes Garfield-franchise része, amely újságcsíkokból, tévés különkiadásokból, sorozatokból és korábbi mozifilmekből (a 2004-es Garfield: The Movie és a 2006-os Garfield: A Tail of Two Kitties élőszereplős–CGI hibridjeiből) építkezik.
Az új változatot Mark Dindal rendezte, aki korábban a The Emperor’s New Groove és a Chicken Little rendezőjeként vált ismertté, míg a gyártásban olyan cégek vettek részt, mint az Alcon Entertainment és a DNEG, a forgalmazást pedig a Sony/Columbia végezte.
A főbb szinkronhangok között Chris Pratt (Garfield), Samuel L. Jackson (Vic), Hannah Waddingham (Jinx), Nicholas Hoult (Jon), Ving Rhames (Otto), Cecily Strong (Marge), Brett Goldstein (Roland) és Bowen Yang (Nolan) szerepelnek.
Kritikai fogadtatása kifejezetten vegyes–negatív: a Rotten Tomatoes kritikusainál nagyjából 35–37% körüli, a Metacriticen 31/100-as átlagpontszámot kapott „általánosan kedvezőtlen” minősítéssel, miközben a közönségértékelések jóval engedékenyebbek (CinemaScore: B+, RT-n kb. 70% körüli nézői tetszési index).
Ennek ellenére a film világszinten mintegy 230–250 millió dollár körüli bevételt ért el nagyjából 60 milliós költségvetésre, és a 2024-es Kids’ Choice Awards-on jelölték a „Kedvenc animációs film” kategóriában, ami a családi közönség sikeres elérését jelzi.
A film mellett azért esett a választás, mert látható volt, hogy rövidesen lekerül az HBO kínálatából, így mindenképpen sor került volna rá, ráadásul előzetesen több negatív visszhang is érkezett a közösségi felületekről és kritikai oldalakról. Ezek a benyomások erős kíváncsiságot keltettek arra vonatkozóan, mennyire alaposak ezek a vélemények, és hogy a film vajon képes-e felülírni vagy megerősíteni azt a közkeletű nézetet, amely szerint a mai, gyors tempójú családi animációk egyre inkább a felszínesség és az egyszerűsített történetmesélés irányába tolódnak.
A nézői elvárásokat a névvel fémjelzett, régóta futó márka, a korábbi film- és tévés adaptációk, illetve a Chris Pratt és Samuel L. Jackson nevével eladott „nagy stúdiós családi animáció” képlete alakítja: a marketing egy könnyed, humoros, ugyanakkor látványos, modern CGI-kalandot ígér, amelyben a klasszikus, cinikus kanapémacska egy nagyobb szabású történetben kap szerepet.
A nézői elvárásokat a névvel fémjelzett, régóta futó márka, a korábbi film- és tévés adaptációk, illetve a Chris Pratt és Samuel L. Jackson nevével eladott „nagy stúdiós családi animáció” képlete alakítja: a marketing egy könnyed, humoros, ugyanakkor látványos, modern CGI-kalandot ígér, amelyben a klasszikus, cinikus kanapémacska egy nagyobb szabású történetben kap szerepet.
Mennyire tükrözi a külcsín a tartalmat?
A film vizuális és promóciós arculata tudatosan egyszerű, erős színekre és azonnal felismerhető figurákra épít: a plakátokon a vibráló narancssárga háttérből kiemelkedő Garfield és Ubul (Odie) látható, lazán pózolva, nagy, letisztult felirattal: a kép egyértelműen egy könnyű, gyerekbarát, slapstickre és kajapoénokra építő családi vígjátékot sugall. A trailerek szintén ezt a vonalat erősítik: a Sony által publikált előzetesek és featurette-ek a „benti macska kinti kalandja” tematikára, az akciódús jelenetekre és a szentimentális apa–fiú motívumra koncentrálnak, miközben a jól ismert Garfield-toposzokat (lasagne, lustaság, hétfőgyűlölet) jelzésszinten mindvégig bent tartják.
A kész film hangvétele és tempója nagyjából megfelel ennek a pozicionálásnak: valóban gyerekcentrikus, erősen akció-orientált, a heist-filmek elemeit is használó narratívát kap a néző. Ugyanakkor számos kritika rámutat, hogy a vizuális világ - a nagy stúdiós márkaburkolat ellenére - „látványra lapos, félüresnek ható kompozíciókkal”, illetve túlzó termékelhelyezéssel és franchise-logikával operál, ami egyfajta olcsóbb érzetet kelt a marketingben ígért „nagy mozis élményhez” képest.
A külcsín tehát részben korrektül kommunikálja a tempót, a célcsoportot és a humor jellegét, ugyanakkor kevésbé készíti fel a nézőt arra, hogy a film erősen akcióorientált, heist-szerkezetű családi drámát próbál felépíteni, amelyben a klasszikus Garfield-féle száraz cinizmus háttérbe szorul.
Miről szól, és hogyan épül fel?
A történet egy mai, alapvetően realista, de erősen stilizált, antropomorf állatokkal benépesített világban játszódik, ahol Garfield kényelmes, túlkényeztetett lakásmacskaként él Jon és Ubul mellett, majd egy váratlan eseménysorozat egy nagyobb szabású rablásba és úti kalandba sodorja, amelynek középpontjában az apjával való, évek óta rendezetlen viszonya áll.
A cselekmény keveri a road movie, a heist-film és a családi animáció mintáit: az első harmad az alaphelyzet és a motivációk felállítására, a középső rész a felkészülésre és a több helyszínen játszódó akcióepizódokra, míg a záró szakasz a nagyszabású fináléra és az érzelmi lezárásra koncentrál. A ritmus szempontjából az információadagolás viszonylag egyértelmű, lineáris: a film folyamatosan előre tolja a cselekményt, kevés időt hagy a mellékszálak kibontására, ami megfelel a gyerekekre optimalizált, rövid jelenetekre tagolt, akcióval sűrűn átszőtt struktúrának. A kritikai visszhangok visszatérően kiemelik, hogy a dramaturgia kiszámíthatóan követi a családi animációk konvencióit - beleértve az „eredet-történet” jellegű visszatekintéseket és a megbékélésre futó érzelmi íveket -, miközben az egyedi Garfield-hangvétel helyett inkább egy általános, biztonságos stúdióformula dominál.
Kik mozgatják a történetet?
A szereplőgárda a Garfield-univerzum ismert figuráit és új, kifejezetten a filmhez tervezett karaktereket vegyíti. Garfield a képregényekhez képest kevésbé maróan cinikus, inkább érzelmesebb, családorientált figura, akiben a kritikusok szerint a film kevésbé hangsúlyozza az eredeti, „ikonikusan morcos” személyiséget.
Jon Arbuckle ebben a verzióban háttérszereplőbb, funkcionálisan a gondoskodó, de kissé esetlen gazda típusát hozza, míg Ubul továbbra is a néma, fizikai humorra építő kísérő. A történet új motorját Garfield apja, Vic adja, akit Samuel L. Jackson szinkronizál; a kritikusok többsége szerint az apa–fiú dinamika adja a film érzelmi magját, még ha a karakterrajz alapvetően sablonos „bűnben élő, de jó szívű apafigura” séma köré szerveződik is.
A fő antagonistát, a Jinx nevű perzsa macskát Hannah Waddingham alakítja, akit a kritikák emlékezetes, de túljátszott, erősen karikatúraszerű gonoszként írnak le; a mellé állított Roland és Nolan inkább komikus henchman-szerepet töltenek be, mintsem valódi, árnyalt ellenfelek legyenek.
A mellékszereplők - Otto, a száműzött bika, Marge, az állatfelügyelő, illetve a poundban feltűnő figurák - többnyire egy-egy jól felismerhető típusra épülnek, rövid, funkcionális jelenetekkel. A szinkronalakítások szakmai szempontból professzionális szinten mozognak, de a kritikai konszenzus szerint kevés igazán markáns, karakterteremtő gesztus emeli ki őket a hasonló stúdióprodukciók tömegéből; a film érzelmi hatását elsősorban a szabványos „család, megbocsátás, összetartozás” ív biztosítja, nem pedig egyedi, mélyen kidolgozott karakterportrék.
"És ezért kellene vasárnapról keddre váltanunk."
Hogyan mesél a rendező?
Mark Dindal rendezői megközelítése egy kifejezetten tempós, gyerekekre optimalizált, akcióközpontú animációs nyelvet használ. A kameramunka a CGI-animációk standard eszköztárára épít: sok a dinamikus, „repülő” beállítás, a gyors mozgásokat követő virtuális kameramozgás és a túlzó perspektívák, amelyek a heist-jelenetek és üldözések látványosságát hivatottak erősíteni. A kulcspillanatokban nem szimbolikus képi megoldások dominálnak, hanem egyértelműen olvasható, funkcionalista beállítások: a rendezés inkább a cselekmény gördülékeny továbbvitelét, mintsem mélyebb vizuális rétegzést céloz. Több szakmai anyag és interjú is kiemeli, hogy a film igyekszik a Jim Davis-féle 2D-s esztétikát átültetni egy 3D-s világba – az egyszerű formákra, élénk színekre és „plakátszerű” kompozíciókra építve –, amit a DNEG animációs stúdió technikailag stabilan valósít meg.
A vágás tempója végig feszes, rövid, gyors ütemű jelenetekkel, kevés „lélegző” snittel, ami a gyerekek figyelmi ívéhez igazodik, ugyanakkor több kritika szerint a sodrás néha a karakterpillanatok rovására megy, és az érzelmi csúcspontok sem mindig kapnak elég időt a kifutásra.
A zene John Debney munkája, aki más Dindal-produkciókban is közreműködött: score-ja a heist-elemekhez illeszkedve tempós, nagyzenekari alapokra épít, komikus és érzelmes motívumokkal váltakozva, és a hangdizájnnal együtt egyértelműen a családi közönségre szabott, könnyen fogyasztható, jól kódolt hangulati jeleket ad.
A párbeszédek szerkezetét tekintve a film rövid, poénra kifuttatott dialógusokra, egyszerű, könnyen érthető mondatokra és direkt érzelmi deklarációkra épít; a dramaturgiai ritmus így jól követhető, de kevés rejtettséget vagy rétegzettséget kínál, ami a rendezői víziót egy biztonságos, széles közönségre kalibrált stúdiófilm irányába tolja.
Mit akar közvetíteni a film?
Tematikailag a film fő fókusza a család, az elhagyatottság és a megbocsátás kérdésköre. Több elemző és szülőknek szóló cikk is kiemeli, hogy a történet olyan fogalmak körül forog, mint a családi kötelékek sérülése, a félreértésekből fakadó harag, a rejtett gondoskodás, illetve az, hogy mit jelent valójában a „család” ; biológiai és választott értelemben egyaránt.
A film világában megjelenik a bosszú és a sérelmek témája is, Jinx alakján keresztül, aki egy korábbi árulásért akar igazságot szolgáltatni, valamint az állatokkal való bánásmód kérdése a farm és a sintértelep ábrázolásán keresztül. Ezek a motívumok azonban jellemzően nem társadalomkritikai mélységgel, hanem inkább mesei, leegyszerűsített formában jelennek meg, elsősorban a gyerekek értelmezési szintjére szabva. A hangulat összességében könnyed és humoros, gyakori slapstickkel és fizikai poénokkal, ugyanakkor a történet szövetébe több érzelmes, akár melankolikus pillanat is bekerül, amelyek a szülő–gyerek kapcsolat és az elhagyás traumájának feldolgozását érintik. A film nem törekszik direkt aktuálpolitikai állásfoglalásra; az olyan elemek, mint a termékelhelyezések vagy az online szolgáltatások emlegetése inkább marketing- és „modernizáló” funkciót töltenek be, semmint tudatos társadalmi kommentárt.
Jól van-e felépítve?
Szerkezeti szempontból a film klasszikus háromfelvonásos modellben gondolkodik: gyors expozícióval indítja a kiindulóhelyzetet, ezt követi egy hosszabb, epizodikus középrész, ahol az útonlevés, a felkészülés és a betörés köré szerveződnek a jelenetek, majd egy nagyszabású fináléval zárja le a fő konfliktusokat.
A dramaturgia következetesen lineáris, kevés idősík-váltással és korlátozott mértékű visszatekintéssel, amit a gyerekek számára is jól követhető struktúra indokol. A kritikus visszajelzések alapján a tempó ugyanakkor nem mindenhol kiegyenlített: a középső szakaszban a heist-előkészületek, tréningmontázsok és akcióbetétek sűrűsége miatt a film túlzsúfoltnak hathat, míg bizonyos karakter- vagy érzelmi pillanatok rövidebb időt kapnak, mint amennyi a mélyebb kibontáshoz szükséges volna.
Ehhez szorosan kapcsolódik a modern animációk egyik gyakran kifogásolt tendencia: a túl gyors vágásokra, montázsokra és magas ingerterhelésre épülő ritmus, amely a Garfield esetében különösen erősen érződik. A film ahelyett, hogy teret adna a lassabb, atmoszférát építő vagy érzelmi jeleneteknek, inkább a folyamatos vizuális impulzusokra támaszkodik, ami csökkenti a történet mélységét és előre megmondhatóvá teszi a dramaturgiai ívet. A karakterek közti érzelmi dinamika emiatt gyakran felületessé válik, a kulcsjelenetek pedig kevés időt kapnak a kibontakozásra.
A jelenetek logikai sorrendje alapvetően világos, az ok-okozati láncolat egyértelmű, a vágás többnyire a folyamatos haladást szolgálja. Ugyanakkor több kritika azt emeli ki, hogy a film szigorúan követi a „biztonságos” stúdióformula lépéseit, ezért az ív kiszámítható, a fordulatok ritkán lepik meg azt a közönséget, amely ismeri a családi animációk bevált mintáit.
Hogyan zárul a történet?
A film egy olyan fináléval ér véget, amely egyesíti az akciódús nagyjelenetet és az érzelmi lezárást. A cselekmény végpontja egy nagy kockázattal járó megmentésre és egy többlépcsős konfrontációra épül, ahol a szereplők közti lojalitások, árulások és újraszövődő szövetségek egyszerre rendeződnek.
A befejezés illeszkedik a film korábban felépített tematikájához: a megbocsátás, a múltbeli sérelmek elengedése és a „választott család” elfogadása hangsúlyosan jelenik meg, miközben a gyerekek számára egyértelmű, pozitív kimenetelre fut ki a történet. A kritikai vélemények többsége szerint a lezárás nem törekszik radikális csavarra vagy ambivalens, nyitott végre; a konfliktusok döntő része lezárást kap, az antagonista sorsa is a családi animációk bevett keretei között rendeződik, és a főszereplők status quója egy stabil, megnyugtató állapotba kerül.
A finálé tehát elsősorban érzelmi katarzisra, nem pedig intellektuális meglepetésre épít, ami összhangban van a célközönség és a stúdiópozicionálás elvárásaival.
Milyen élményt adott?
Összegzésként a film legstabilabb pillére a könnyen követhető, gyerekekre szabott struktúra, a technikailag megbízható, bár sok kritika szerint nem különösebben innovatív CGI-animáció, valamint az, hogy a család, megbocsátás és összetartozás témáit egyértelműen, didaktikus túlmagyarázás nélkül teszi hozzáférhetővé a fiatalabb nézők számára.
A gyengébb pontok közé sorolják a kritikák a kiszámítható dramaturgiát, a szigorúan formulakövető karakteríveket, a korlátozottan kihasznált Garfield-identitást (az éles cinizmus háttérbe szorulását), valamint a feltűnő termékelhelyezéseket és a „franchise-logika” erős jelenlétét.
A nemzetközi kritikai fogadtatás inkább negatív vagy vegyes, míg a családi közönség visszajelzései jóval kedvezőbbek, ami azt mutatja, hogy a film elsősorban azok számára működik, akik egy könnyed, rövid, akcióval és slapstickkel teli, érzelmileg egyértelmű üzenetet hordozó animációs élményt keresnek.
A maradandóság szempontjából a kritikai konszenzus inkább úgy látja, hogy a mű nem lép túl a korrekt, de konvencionális stúdióprodukció szintjén; inkább pillanatnyi, családi mozis szórakozásként pozicionálódik, mintsem olyan alkotásként, amely hosszú távon formálná a Garfield-képet vagy a modern animációról való gondolkodást.
Végső értékelés:
A sztori erősen sablonos, túlzottan formulakövető, és szinte semmilyen valódi eredetiséget vagy meglepetést nem kínál.
A figurák többnyire egydimenziós típusok maradnak, valódi karakterfejlődés és mélyebb motivációk nélkül.
A film könnyed, de gyakran széteső hangulatot teremt, amelyet sem a humor, sem a látvány nem tart fenn következetesen.
Egy gyenge, túlságosan biztonsági játékot játszó animációs film, amely alig kínál valódi élményt a felszíni szórakoztatáson túl.
Felhasznált források: Wikipédia, Snitt, IMDB, Variety
Az információ gyűjtésben és annak megfogalmazásban segített az ChatGPT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése