Cím: A nők beszélnek
Eredeti cím: Women Talking
Rendező: Sarah Polley
Író: Miriam Toews
Szereplők:
Jessie Buckley - Mariche
Rooney Mara - Ona
Frances McDormand - Scarface Janz
Zene: Hildur Guðnadóttir
Műfaj: dráma
Bemutató: 2022. szptember 2
Magyar bemutató: 2023
Gyártó: Orion Pictures
Játékidő: 1 óra 44 perc
Korhatár: 13
Előző: -
Folytatás: -
Könyv: Miriam Toews: Nők beszélgetnek
Kapcsolódó művek: -
RÁHANGOLÓDÁS
Vannak pillanatok, amikor a világ, amelyet biztonságosnak hittünk, egyetlen éjszaka alatt idegenné válik. Amikor a hit, a család és a közösség többé nem menedék, hanem bilincs. Ilyenkor az embernek újra kell értelmeznie, mit jelent a hűség, a szeretet vagy épp a megbocsátás. Hová vezet az út, ha a csend már nem béke, hanem bűnrészesség, és mikor válik a távozás az egyetlen imává, amely még meghallgattatik?
"Nők vagyunk hang nélkül. Nincs hova visszatérnünk. Még az állatok is biztonságosabban érzik magukat az otthonukban, mint mi nők. Csak az álmaink maradtak. Szóval persze, hogy álmodozók vagyunk."
TÖRTÉNET
"Tudtátok, hogy a pillangók és szitakötők vándorlási ideje olyan hosszú lehet, hogy gyakran csak az unokák érnek célba?"
2010-ben egy elzárt mennonita közösség asszonyai és lányai döbbenetes valóságra ébrednek: a testükön talált sebek és zúzódások nem baleset nyomai, hanem a közösség férfi tagjai által elkövetett szexuális erőszaké. A nők hamarosan megtudják, hogy az elkövetők állatnyugtatóval kábították el őket, majd a bűncselekmények után mindent letagadtak. A férfiakat végül letartóztatják, és a közeli városba viszik, hogy ott döntsenek a sorsukról. Amíg a közösség többi férfitagja a városban tartózkodik, az asszonyokra két napnyi idő marad, hogy eldöntsék, hogyan tovább: maradjanak és tegyenek semmit, maradjanak és harcoljanak, vagy hagyják maguk mögött mindazt, amit eddig ismertek. A szavazás döntetlenül zárul, ezért tizenegy nő gyűlik össze a szénapadlásra, hogy meghozzák a végső határozatot. Velük marad August, a tanító, aki feljegyzi a tanácskozásukat, mivel a nők sosem tanulhatták meg az írást vagy az olvasást.
"Ha Isten mindenható, akkor miért nem védte meg ennek a kolóniának a nőit és lányait? Elpusztítok bármi élőt, ami árt a gyerekemnek. Szétszaggatom, darabokra tépem. Megcsonkítom a testét, és elevenen eltemetem. Istent is kihívom, hogy csapjon agyon, ha azzal vétkeztem, hogy megvédtem a gyerekemet a gonosztól, és elpusztítottam azt a gonoszt, hogy ne árthasson többé senkinek! Hazudni fogok, vadászni fogok, ölni fogok. Táncolok a sírokon, és örökké a pokolban égek, mielőtt megengedném, hogy egy másik férfi kielégítse erőszakos vágyait a négyéves gyerekem testén!"
A padláson feszült, mégis fegyelmezett vita bontakozik ki. Salome, akinek négyéves kislányát is megerőszakolták, dühösen a harc mellett érvel, míg Ona, aki terhes a támadás következtében, egy új, igazságosabb közösség megteremtésében hisz. Mariche, aki édesanyja, Greta hatására bocsátott meg bántalmazó férjének, a megbocsátásban látja az egyetlen lehetséges utat. August, aki valaha száműzött családból származott, most csendes megfigyelőként jegyzi fel a gondolatokat, miközben régi barátsága és beteljesületlen szerelme Onához újra előtérbe kerül. A nők között fokozatosan megjelenik a felismerés: a hit, a család és a biztonság határai már régen elmosódtak. Miközben néhányuk a falun kívülről érkező hatóságokkal is kapcsolatba kerül, híre jön, hogy az egyik férfi, Klaas, hamarosan visszatér, hogy további pénzt hozzon a városból – ezzel a döntésük sürgetőbbé válik.
A Spoilerért nyisd ki
Ahogy elérkezik a hajnal, a nők végül a távozás mellett döntenek. Indokait August gondosan lejegyzi: a gyermekeik biztonsága, a hitük megőrzése és a szabad gondolkodás joga. Csak a tizenöt évnél fiatalabb fiúk jöhetnek velük, a többiek dönthetnek maguk. A tanító, miután búcsút vesz Onától, átadja neki a térképet és kimondja szerelmét, mielőtt visszamaradna, hogy feljegyzéseit a falakra tűzze, mint tanúságot a nők bátorságáról. Amikor azonban Salome rájön, hogy fia, Aaron elrejtőzött, megszegi a közös szabályt, és elkábítja a fiút, hogy megmentse őt. Augustnak megígéri, hogy gondját viseli Onának, ő pedig - a nő szavaira hallgatva - új értelmet talál abban, hogy a fiatalokat más útra tanítsa. A nők, köztük a korábban habozó Anna és Helena is, elindulnak a napfény felé, maguk mögött hagyva mindent, amit valaha is otthonuknak hittek. Nem sokkal később Ona világra hozza gyermekét, és a kislány hangja, Autje meséli el, hogy ez az újszülött már egy egészen más, szabadabb életet fog élni, mint az anyák, akik elindultak érte.
"Miért vezet a szeretet… a szeretet hiánya, a szeretet vége, a szeretet iránti szükség annyi erőszakhoz?"
KRITIKA
Mi ez a film, és miért pont ezt választotta?
A Women Talking (2022) Sarah Polley regényadaptációja Miriam Toews 2018-as könyvéből. A regény és a film alapja a bolíviai Manitoba kolónián egy mennonita közösségben történt 2005–2009 között. A férfiak elkábították a nőket, akik reggel sérülésekkel ébredtek, az eset 130 nőt érintett köztük gyerekeket is.
Az eset ihlette Miriam Toews "Nők beszélgetnek" című regényét, amely az esetet feldolgozó nőcsoport életét és döntéseit mutatja be, ezt az alapanyagot vették elő a filmkészítők.
Maga a film 104 perces amerikai dráma, Polley írta és rendezte, az operatőr Luc Montpellier, a zeneszerző Hildur Guðnadóttir; a főszereplők Rooney Mara, Claire Foy, Jessie Buckley, Judith Ivey, Ben Whishaw és Frances McDormand (utóbbi producer is). A fesztiválkör után jelentős díjszezont futott: a 95. Oscar-gálán megnyerte a Legjobb adaptált forgatókönyv díját és jelölték Legjobb filmre; Golden Globe-jelöléseket kapott forgatókönyvre és eredeti zenére; a SAG-en jelölték Ensemble-re; a Critics’ Choice-on hat jelölésből megnyerte az adaptált forgatókönyvet; az Independent Spiriten megkapta a Robert Altman Awardot, továbbá az AFI és az NBR 2022 top 10-es listáira került. Kritikai fogadtatása összességében kedvező (Rotten Tomatoes és Metacritic konszenzusok), a dicséret túlnyomó része a színészi ensemble-re, a forgatókönyvre és a zenei/forma döntésekre irányult.
Megláttam az HBO max kínálatában és miután láttam mennyi díjat bezsebelt úgy érzetem, meg kell néznem ezt a filmet.
A nézői elvárásokat a fesztiválhype (Telluride, TIFF) és az Oscar-kampány alapozta meg: Polley „kemény, engedmények nélküli” kamaradrámájaként pozicionálták, amely vitafilmmé emeli a traumafeldolgozást; a nyitány és az azonnali tárgyilagos hangütés ennek megfelelően komoly, lefojtott atmoszférát teremt.
Mennyire tükrözi a külcsín a tartalmat?
A marketing a „gondolkozó kamaradráma” irányába pozicionált: a poszter és az előzetesek a pajtaszínteret, a női arcközeliket, a vitára redukált konfliktust és a „stay and fight / leave” dichotómiát hangsúlyozták, minimális cselekményígérettel. A trailerek (MGM/Universal) kifejezetten idézetelésre épülnek („Inspired by true events”, „Unlike any film you’ve seen before”), és a zenei-ritmikai vágás is visszafogott; ezzel pontos elvárást állítanak: dialógus-központú, értekező tónusú, kevéssé akcióorientált filmet ígérnek, ami a vetített mű tartalmával egybevág.
A kritikák is ezt erősítik: a Guardian szerint a film „kissé színpadszerű és bőbeszédű”, de etikai kérdésekre fókuszáló, nyugodt formát választ; a Variety pedig a „kemény, kompromisszummentes” beszélgetés-dramaturgiát emeli ki. Vizuálisan a promóanyagokban is érződik a deszaturált paletta, ami a kész film egyik fő stílusjegye.
Következtetés: a külcsín nem félrevezető, a nézői elvárásokat fegyelmezetten a tényleges tartalomhoz igazítja
Miről szól, és hogyan épül fel?
A történet a 2010-es évbe helyezett, zárt vallási közegben játszódó vitadráma, amelyben egy közösség nőtagjai két nap leforgása alatt, jegyzőkönyvvezető jelenlétében próbálnak kollektív döntést hozni a jövőjükről. A dramaturgia alapja a határozottan körülírt idő- és térbeli egység (pajtaloft, rövid határidő), ami koncentrált, dialógus- és érvelésvezérelt szerkezetet eredményez. A ritmus a lassú égés logikáját követi: hosszú párbeszédblokkok, időnkénti levegővétel a külső terekben; fordulat helyett álláspontok elmozdulása adja a mozgást. A világépítés realista, a fikciót konkrét valós események inspirálják (Toews regénye is a bolíviai eset „képzeletbeli válasza”), ezért a hangsúly a morális és közösségi döntéshozatal folyamatán van, nem pedig a rejtély- vagy akciósémákon. A forma—tartalom illeszkedését erősíti a szélesvásznú, 2.76:1-es képarány és a tudatos deszaturáció: ez egyszerre ad „epikus” keretet a zárt térnek és tompítja a naturalista hatásokat, így a figyelem a beszédaktusokra és a testnyelvre összpontosul.
Kik mozgatják a történetet?
A film ensemble-dramaturgiát alkalmaz: több generáció nőalakjai és a jegyzőkönyvet vezető férfi tanító dinamikája alakítja a vitát. A kritikai visszhang következetesen kiemeli Claire Foy, Jessie Buckley és Ben Whishaw alakításait, valamint a szereplők közti feszültség és gondolati súrlódás hitelességét. A színészi játékot segíti a képi koncepció: a nagyon széles képarányon belüli arc- és két-/háromalakos beállítások, valamint a sekély mélységélesség lehetővé teszik a fókusz finom áthelyezését a beszélők között, ami láthatóvá teszi a csoporton belüli mikroreakciókat és a vélemények alakulását. A recepcióban visszatérő kritika, hogy a figurák néhol „színpadszerűen” artikuláltak, ám az összkép a dialógusokra építő, kollektív karakterív mellett szól. Összegzésként: a karakterek nem szélsőségesen pszichologizáltak, hanem erkölcsi pozíciók és tapasztalatok metszéspontjaiként működnek, a közösségi döntés drámáját hordozva.
"Ahol én származom, ahol az anyád is származik, nem beszéltünk a testünkről. Szóval ha valami ilyesmi történt, nem volt rá nyelvünk. És nyelv nélkül hatalmas csend támadt. És abban a tátongó csendben volt a valódi borzalom."
Hogyan mesél a rendező?
Sarah Polley rendezői megközelítése deklaráltan kamaradrámai és érvelésközpontú: a pajtaloft idő- és térbeli zártsága a döntéshozatal folyamatára fókuszál, miközben a képi koncepció (szélesvásznú anamorf képarány, erősen deszaturált, „fakó képeslap” érzet) a realista közegből fabelizált, időn kívüli tónust teremt. Luc Montpellier operatőr a nagyon széles képarányt a csoportdinamika vizuális „egybekeretezésére” használja; a közelik, két- és háromalakos kompozíciók az érvelés finom mikroreakcióit emelik ki. A vágás (Christopher Donaldson és Roslyn Kalloo) alapvetően „lassú égésű” ritmust tart, amelyben a jelenetváltások a gondolatmenetek íveit követik, nem a cselekmény fordulatait. A hangdizájn visszafogott, Hildur Guðnadóttir gitárra és kis vonós apparátusra épített zenéje pedig nem drámai nyomatékot, hanem morális tisztázást szolgál; az instrumentáció fokozatos „kinyílása” együtt mozog a viták előrehaladásával. Összességében a látvány és a történet közti egyensúly deklaráltan a beszédaktusok javára billen, ami következetes szerzői koncepcióként jelenik meg.
Mit akar közvetíteni a film?
A tematikus fókusz a közösségi döntéshozatal etikáján, a hit és az önrendelkezés viszonyán, valamint a trauma feldolgozásán van. A film kollektív diskurzust modellál: nem az egyéni hőstörténet, hanem a deliberatív folyamat válik tétre menővé, ahol a hatalom, a megbocsátás és a szabadság fogalmai újradefiniálódnak. A kritikai recepció következetesen az „előre tekintő” (nem a megtorlás, hanem a jövőalkotás felé mutató) hangoltságot emeli ki; a tónus komor, de programatikusan reményteli, amely a deszaturált képi világ és a mértéktartó zene ellenpontozott hatásából adódik. A film közéleti és társadalmi utalásai direkt témaválasztással (patriarchális erőszak rendszerszintje) jelennek meg, de a tálalás nem pamfletszerű: a hangsúly az érvek ütköztetésén és a kollektív cselekvés lehetőségein marad.
Jól van-e felépítve?
Szerkezetileg a film egy rövid, kijelölt időablakra épített vitadráma: expozíciója szikár, a konfliktusok a csoporton belüli álláspontok közt artikulálódnak, a lezárás pedig a meghozott kollektív döntésre fut ki. A jelenetek egymásból levezetett logikája elsősorban retorikai (tézis–antitézis–szintézis), a ritmus ennek megfelelően alárendelődik a beszédtempónak és az érzelmi reaktivitásnak; a kritikai visszhang egyszerre méltatja az ensemble koherenciáját és jelzi a „színpadszerűség” érzetét, amely a médiumfordítás szükségszerű mellékhatásaként jelentkezhet. Az operatőri és vágói döntések (széles képarány, fókuszváltások, reakcióképek) a kohéziót támogatják, miközben a külső terek ritka beiktatása légzéspontokat ad a zárt tér monotóniájának elkerülésére.
Hogyan zárul a történet?
A finálé a film által felépített etikai és közösségi ív logikus kicsengése: nem spektakuláris csúcspont, hanem morális konklúzió, amely a „hogyan tovább?” kérdésére ad működőképes választ. A kritikai álláspontok szerint a lezárás következetesen illeszkedik a remény és a felelősség kettős hangneméhez, érzelmi katarzisa nem a múlt megbüntetéséből, hanem a jövő lehetőségének kijelöléséből fakad; a nyitottság szintje szándékolt, hogy a néző a deliberációt a vászonról a saját közegébe emelje tovább.
Milyen élményt adott?
Összegzésként a legerősebb pontok a koherens rendezői koncepció (kamaradráma–szélesvászon ellentétpár produktív használata), a fegyelmezett vágási ritmus és a kiemelkedő ensemble-játék; ezek együtt adják a gondolati és érzelmi súlyt. A legvitatottabb elem a „színpadiság” érzetéből fakadó távolság, amely egyes nézők szerint csökkenti a film médiumspecifikus energiáját, mások szerint viszont következetesen szolgálja a deliberatív szerkezetet. A fogadtatás alapján a film elsődlegesen azoknak szól, akik a párbeszéd- és etika-központú drámákat, illetve a forma–tartalom kapcsolatát vizsgáló műveket keresik; széles közönség számára is hozzáférhető, de nem „könnyed” élmény. A tartósságot a nézőtől elvárt utólagos gondolkodás biztosítja: a kérdések a stáblista után is dolgoznak
Végső értékelés:
A történet alapja erős morális kérdés, de a minimális cselekmény és a statikus szerkezet miatt a dramaturgiai ív gyakran megreked a viták szintjén.
A szereplők árnyaltak és hitelesek, de sokszor inkább gondolati pozíciókat képviselnek, mint valódi, fejlődő személyiségeket.
A lefojtott, meditatív atmoszféra végig következetes, a vizuális fakítás és Hildur Guðnadóttir zenéje hatásosan teremti meg a morális feszültséget.
Intellektuálisan súlyos, technikailag igényes film, amely gondolatébresztő, de érzelmileg távolságtartó élményt nyújt.
Felhasznált források: Wikipédia, Snitt, IMDB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése