Cím: A bűn árfolyama
Eredeti cím: The International
Rendező: Tom Tykwer
Író: Eric Warren Singer
Szereplők:
Clive Owen - Louis Salinger
Armin Mueller-Stahl - Wilhelm Wexler
Naomi Watts - Eleanor
Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
Műfaj: akció, dráma
Bemutató: 2009. február 12
Magyar bemutató: 2009
Gyártó: Columbia Pictures
Játékidő: 1 óra 58 perc
Korhatár: 16
Előző: -
Folytatás: -
Könyv: -
Kapcsolódó művek: -
RÁHANGOLÓDÁS
Mi történik akkor, ha a világ pénzáramlását nem kormányok, hanem láthatatlan kezek irányítják? Ha az igazság többé nem törvény, hanem érdek kérdése, és az emberi élet csupán eszköz egy bonyolult hatalmi játékban? A modern korban, ahol a háborúk már nem a csatatéren, hanem tárgyalóasztalok mögött dőlnek el, a moralitás határai egyre elmosódnak. Meddig mehet el az, aki hisz az igazságban, amikor az igazság maga is csak árucikké válik?
"Jonas Skarssen: Mit akarsz?
Louis Salinger: Igazságot akarok. Az igazi kib…ott igazságot."
TÖRTÉNET
"Wilhelm Wexler: Néha az ember épp azon az úton találja meg a sorsát, amelyiken el akarta kerülni.
Louis Salinger: Néha az élet legnehezebb dolga eldönteni, melyik hidat kell átkelni, és melyiket felégetni… Én vagyok az, akit felégetsz."
Louis Salinger, az Interpol elszánt nyomozója és Eleanor Whitman, a manhattani ügyészség ambiciózus helyettes ügyésze egy hatalmas pénzügyi szervezet, a Nemzetközi Üzleti és Hitelbank (IBBC) után kezd nyomozni. A látszólag törvényes pénzintézet valójában bűnszervezetek pénzmosásával, fegyverkereskedelemmel és kormányok destabilizálásával szerzi befolyását. A nyomozás Milánóba vezeti őket, ahol egy befolyásos fegyvergyáros és miniszterelnök-jelölt, Umberto Calvini váratlanul merénylet áldozata lesz. Az IBBC gondosan irányított gyilkossága egy politikai összefonódásokkal rendelkező bűnbakra tereli a gyanút, akit azonnal el is hallgattatnak. Salinger és Whitman azonban nem adják fel: a repülőtér biztonsági kameráin keresztül sikerül nyomra bukkanniuk, amely egészen New Yorkig vezeti őket.
"Eleanor Whitman: Mi csak az igazságot próbáljuk kideríteni!
New York-i ügyész: Értem! De ne feledd, van az, amit az emberek hallani akarnak, van az, amit el akarnak hinni, van minden más… és aztán ott van az igazság!
Eleanor Whitman: És mióta elfogadható ez így? El sem hiszem, hogy ezt mondod! Az igazság felelősséggel jár, Arnie!
New York-i ügyész: Pontosan! Ezért retteg tőle mindenki!"
A városban két rendőrdetektív, Ornelas és Ward csatlakozik hozzájuk, és együtt próbálják beazonosítani a rejtélyes bérgyilkost, akinek egyedi lábrögzítője végül egy orvoshoz vezeti őket. A nyomozás azonban veszélyes fordulatot vesz: a szálak egy grandiózus építmény, a Guggenheim Múzeum felé vezetnek, ahol minden jel szerint valami készül. Eközben az IBBC vezetői, Jonas Skarssen elnök, ügyvédje és biztonsági tanácsadója, hidegvérrel irányítják a háttérben zajló eseményeket. Kiderül, Calvini halála is csupán egy lépés volt a bank terveiben, hogy rakétairányító rendszerek megszerzésével növeljék hatalmukat. A nyomozók egyre közelebb kerülnek a bank bérgyilkosához, ám a közelgő összecsapás nemcsak az igazságot, hanem az életüket is veszélybe sodorja.
A Spoilerért nyisd ki
A Guggenheimben kitörő tűzpárbaj vérfürdővé válik, Ward életét veszti, Salinger pedig kénytelen összefogni azzal a férfival, akit addig üldözött. A gyilkos halálos sebet kap, de mielőtt meghal, elvezeti a nyomozót az IBBC sötét működésének mélyére. Egy volt Stasi-tiszt, Wexler segítségével Salinger tovább küzd, miközben Whitman kénytelen hátrébb lépni, hogy az Interpol-ügynök egyedül folytathassa a harcot. Olaszországban a Calvini fivérek bosszúja újabb gyilkosságokat indít el: a bank ügyvédjét megölik, majd Isztambulban az alku is vérbe fullad. Skarssen és Wexler is holtan végzik, miközben Salinger döbbenten látja, hogy minden igyekezete hiábavaló volt, a bank érinthetetlen marad. Mégis, Skarssen jóslata beteljesedik: az IBBC tovább működik, egy még kegyetlenebb vezető irányításával, ám terjeszkedése végül túl nagy figyelmet kelt. A történet végén Whitman, immár szenátusi bizottsági elnökként, megkezdi a vizsgálatot, amely talán végleg elszámoltatja azt az intézményt, amely fölött addig senki sem gyakorolt hatalmat.
"Feszülten érzem magam kényelmesen."
KRITIKA
Mi ez a film, és miért pont ezt választotta?
Az Az összeesküvés (The International, 2009) önálló, nem franchise-kötődésű akció-thriller Tom Tykwer rendezésében, Eric Warren Singer forgatókönyvéből, Clive Owennel és Naomi Wattsszal. A film a BCCI-botrány ihletésére a globális pénzvilág és politikai befolyás összefonódásaira játszik rá, kortárs, realista közegben, több kontinensen (New York, Milánó, Berlin, Isztambul), Frank Griebe képeivel és Tykwer–Heil–Klimek zenei közreműködésével. 2009. február 5-én a 59. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként mutatkozott be, világszinten kb. 60 millió dolláros bevételt ért el egy 50 milliós költségvetésre, a kritikai fogadtatás mérsékelten vegyes maradt (Rotten Tomatoes kb. 57%, Metacritic 52), jelentős díjlistát nem halmozott fel. A premiert időben közvetlenül a 2008-as pénzügyi válság követte, ami „időszerű” tematikus kontextust adott a bemutatónak. Elvárásként egy hetvenes éveket idéző, paranoiathriller-hangvételű, nagyvárosi konspirációt ígérő, feszes tempójú darab körvonalazódott; a nyitány és a helyszínek atmoszférája valóban ezt a hideg, intézményi monumentalitásra építő stílusvilágot kínálja.
Mennyire tükrözi a külcsín a tartalmat?
A külcsín és a marketing egy elegáns, globálisan mozgó, építészeti ikonokra komponált, fegyelmezett vállalati-összeesküvés-thrillert pozicionált: a plakát és az előzetesek kiemelték a Guggenheim Múzeum spirálterében játszódó fegyveres összecsapást és az isztambuli üldözést, ami a film legmarkánsabb erősségeit - látványos helyszínek, precízen koreografált akció - teszi előtérbe. A promóció tehát hangulatban és tónusban hű képet ad: makulátlan „corporate noir” arculat, rideg üveghomlokzatok, szürke-acél paletta, nemzetközi játszótér. A tényleges tartalommal való fedés leginkább az akciójeleneteknél teljes: a Guggenheim-szekvenciát a stáb teljes méretarányú díszletben, az eredeti tervrajzok alapján rekonstruálta (a valós épületben nem lehetett forgatni), a kivitelezés költsége kb. 1,6 millió dollár volt – mindez a kampány által sugallt látványminőséget hitelesíti. Ugyanakkor a kritikai konszenzus rámutatott: miközben a képi világ és a tempó ígéretet tesz, a történeti megalapozottság és plausibilitás nem mindig tart lépést a külcsín szintjével („elektromos akciók, képeslap-helyszínek” vs. „képtelen cselekmény”). Összességében a marketing nem félrevezető, inkább szelektív: azt mutatja, amiben a film a legerősebb
Miről szól, és hogyan épül fel?
Egy jelenkori, realista világban mozgó, intézményi korrupciót feltáró nyomozó-thriller, amelynek mozgatórugója a nagyhatalmú banki-biztonsági apparátus és az ezt kihívó igazságkeresés konfliktusa. A dramaturgia íve globális léptékű mozgást és több, fokozatosan emelkedő intenzitású konfrontációt szervez, a feszültebb - megfigyelés, leszámolásokra készülő logisztikai jelenetek - és a lecsendesülő, információt adagoló dialógusok váltakozásával; az információadagolás gazdaságos, de a ritmus időnként ingadozó. A kritikai megítélés szerint az akciócsúcsok (különösen a múzeumi összecsapás) kiemelkednek, míg az oknyomozó szál koherenciája helyenként megbicsaklik; a világépítés aktuálpolitikai rezonanciája erős, a cselekményvonal viszont nem minden ponton bizonyul meggyőzőnek. A hangsúlyok eltolódása (látvány és helyszín kontra mélyebb oksági lánc) magyarázza a vegyes fogadtatást.
Kik mozgatják a történetet?
A szereplőgárda működését tekintve a főhős karizmatikus jelenléte stabilizálja az akció- és feszültségcsúcsokat, a kritika mégis rendre szóvá tette, hogy a két nyomozói pólus karakterrajza funkcionálisabb, mint pszichológiailag árnyalt: Clive Owen „félig hihető”, esendőséget is hordozó anti-szuperhős-figurája dicséretet kapott, míg a karakterek humánusabb dimenziójának hiánya és a kettejük közti dinamika korlátozott mélysége visszatérő bírálat volt. Armin Mueller-Stahl intézményi cinizmust megtestesítő veterán figurája a mellékszereplők közül a legemlékezetesebbnek bizonyult, míg a párbeszédek minősége ingadozóként szerepel a beszámolókban. Összképben a színészi teljesítmények professzionálisak és a zsánerkövetelményekhez illeszkednek, de a nézői azonosulást inkább a helyzetek tétje és a koreográfia, semmint a karakterfejlődés generálja: ez a szerepfelfogás tudatosan a konspiráció-gépezet személytelen logikáját szolgálja, ugyanakkor érzelmi rezgéstérben szűkösebb.
"Nem irányíthatjuk, mit tesz velünk az élet. A dolgok megtörténnek, mielőtt észrevennénk, és miután megtörténtek, újabb dolgokra kényszerítenek. Végül minden közéd és az ember közé kerül, akivé lenni szerettél volna."
Hogyan mesél a rendező?
Tom Tykwer rendezése fegyelmezett, modernista képi nyelvre és világos térszervezésre épít: a kameramunka többnyire letisztult és funkcionális, akcióban pedig precízen koreografált, áttekinthető beállításokkal dolgozik. A film ikonikus csúcspontja, a Guggenheimben játszódó tűzpárbaj, jól példázza a koncepciót: hónapokkal előre, részletekig menően megtervezett jelenetsor, amelyhez a stáb a múzeum 118 láb széles, életnagyságú replikáját építette fel, mivel a tényleges lövöldözést nem lehetett a valódi épületben rögzíteni. A díszlet költségét a produkció kb. 1,6 millió dollárra tette, a vizuális folyamatot pedig digitális rekonstrukciók és VFX-élések egészítették ki. A vágás tempója az akcióknál feszes, a dialógusokra építő részeknél visszafogott; a hangdizájn és a Tykwer–Heil–Klimek trió zenéje a hideg, intézményi atmoszférát támogatja. Összhatásában a látvány és a történet egyensúlya inkább a fizikai térdramaturgiára (lépcsőspirálok, üveg- és betonfelületek) támaszkodik, ami a zsánerben ritkán tapasztalható, következetes építészeti fókuszt ad a filmnek.
Mit akar közvetíteni a film?
A tematikai fókusz a globális pénzintézeti hatalom, az állami és vállalati érdekek összefonódása, valamint az igazságszolgáltatás korlátai köré rendeződik. A rendező nyilatkozatai szerint az aktualitás tudatos: a 2008-as pénzügyi válság utórezgésében a történet azt vizsgálja, miként terjed át a banki döntéshozatal a mindennapi élet minőségére, és hogyan lesz a „jog” helyén „érdek”. A hangulat következetesen hűvös és intézményi; direkt politikai állásfoglalás helyett a rendszerlogika bemutatása dominál. A kritikai fogadtatásban visszatérő elem, hogy a film erős, „korhű” rezonanciát kelt, ugyanakkor a nagy állításokhoz időnként kevésbé illeszkedő oksági lánc társul: az üzenet így hatásában világos, de érvelésében nem minden pillanatban meggyőző.
Jól van-e felépítve?
Szerkezetileg a film klasszikus háromszakaszos ívet követ: széles expozícióval és többkontinensű térváltásokkal indul, ezt középrészben fokozódó nyomozói- és akciócsúcsok követik, majd egy visszafogottabb levezetés zárja. A jelenetek logikai kapcsolása világos, de a ritmus hullámzó: az akciójelenetek kivételes koherenciája (különösen a múzeumi szekvencia) mellett az oknyomozó vonal néhol terjengősnek vagy motivikusan alátámasztatlanak hat a bírálatok szerint. A vágás az átláthatóságot szolgálja, a kontinensek közti ugrások azonban időnként fragmentáló hatást keltenek. A fogadtatás összképe ennek megfelelően vegyes: a kivitelezés és a helyszíndramaturgia fegyelmezett, a történeti „plauzibilitás” viszont többször kérdőjelezett.
Hogyan zárul a történet?
A finálé a kiépített világ logikájába illeszkedően, de inkább rezignált, semmint katartikus tónusban ér véget. A lezárás tematikusan következetes (a rendszerszintű erőviszonyok nem oldódnak fel egyetlen cselekedetben), ezért érzelmileg higgadtabb hatású, mint az akciócsúcsok. A kritikai kommentárok szerint ez az irány hitelesíti a film „intézményi pesszimizmusát”, ugyanakkor annak is teret ad, hogy a néző kevésbé érezze „lezárt”-nak a személyes íveket.
Milyen élményt adott?
Összegzésként a legerősebb pont a precízen komponált akció és a jellegzetes helyszíndramaturgia (a Guggenheim-szekvencia a korszak emlékezetes akciójelenetei közé sorolható), a leggyengébb pedig a konspirációs cselekmény logikai-pszichológiai megalapozottságának egyenetlensége. A film elsősorban a modern vállalati-összeesküvés-thrillerek, a „corporate noir” és a 2000-es évek közepi európai-amerikai koprodukciós akciók iránt fogékony nézőknek ajánlható; széles közönség számára is befogadható, de a hatását azoknál fejti ki legerősebben, akiket a rendszerkritikai rezonancia és a formakövetkezetesség érdekel. Maradandóságát tekintve inkább a kulcsjelenetek (Guggenheim), a tónus és a díszletdramaturgia hagy nyomot, mintsem egy nagy érzelmi katarzis; ez az utóhatás a kritikák átlaga és az aggregált értékelések alapján is körvonalazható.
Végső értékelés:
A történet alapja ígéretes és aktuális, de a forgatókönyv töredezett ritmusa és néhol logikátlan láncolata miatt nem tud teljes koherenciát kialakítani.
A szereplők funkcionálisan működnek, de hiányzik belőlük a mélyebb motiváció és fejlődés, így a néző érzelmi bevonódása korlátozott marad.
A rideg, építészeti terekre építő vizuális stílus és a precíz hangdizájn erőteljes, következetesen fenntartott atmoszférát teremt.
Technikailag igényes, de dramaturgiailag egyenetlen film, amely látványban és témaválasztásban meggyőző, viszont érzelmi mélységében és narratív erejében elmarad a potenciáljától.
Felhasznált források: Wikipédia, Snitt, IMDB, Rotten Tomatoes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése